Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Rocksound nagyintejú Jared-del

2008.05.08

A 30 Seconds to Mars korántsem olyan könnyen emelkedett a rocksztárságig, ahogy azt sokan gondolják. A Rock Sound találkozott a Leto testvérekkel, hogy megtudja az igazságot a küzdelmeikről.

Lemezszerződést kapni nem könnyű. Lemezszerződést kapni egy jelöletlen demó alapján, melyhez sem biográfia, sem kép nincs csatolva, csak egy meghívás egy koncertre, mely minden lemezkiadó irodájától 2 órányira van, szinte lehetetlen. Erre jött rá a háromtagú los angelesi rockzenekar, amikor név nélküli csomagokat küldtek kiadói embereknek, és meghívták őket, hogy nézzék meg a banda koncertjét Santa Barbarán.
Azonban 4 lemezkiadós ember mégis felvállalta az utat aznap este. A zenekar azt tette, amit mindig szokott: felállították a cuccot és lejátszották 13 perces dalokból álló szetjüket, melyben elektronikus, pszichedelikus és alternatív rock elemek is megtalálhatóak voltak. Meglepetésükre, elpakolás közben az előbb említett kiadós emberek azt mondták nekik, hogy holnap postán elküldik nekik a lemezszerződést, és hétfőn meg is köthetik azt. Fantasztikus eredmény ez a zenekar megkérdőjelezhető stratégiája után. Eljött a hétfő. Senki nem hívta őket. A postaláda is üres volt. A zenekar – a 30 Seconds to Mars – ennek ellenére tovább folytatta.

„Nagyon naivak voltunk – fogalmunk sem volt, milyen nevetséges ötlet olyan messze LA-től játszani a lemezkiadóknak”– emlékszik vissza a frontember Jared Leto mosolyogva. – Amikor lemezszerződéshez akartunk jutni, nem készítettünk sajtóanyagokat vagy alkalmaztunk menő managereket, hogy manipulálják a szerződést, csak zenéltünk és a koncertekre meghívtuk az embereket. Egyszerű logika volt.”
Az az este több, mint 10 évvel ezelőtt volt, és a téves taktikák ellenére a 30 Seconds to Mars még mindig működik, és egyre nagyobb lesz. Miközben ők már a Give it a name-es headliner fellépésükre készülnek, a Rock Sound visszautazik a kezdetekhez, hogy rájöjjön, hogyan és miért jutott a zenekar ilyen messze.

MINDEN a kilencvenes évek elején kezdődött a Leto fivérek számára, amikor már egy ideje együtt irogattak zenét, de sosem vették igazán komolyan. Szerették, amit csinálnak és szerették volna, ha több lesz belőle szabadidős elfoglaltságnál, ezért elhatározták, hogy komolyan foglalkoznak vele.
„Amikor elkezdtünk igazán megszállottan játszani, olcsó kis stúdiókat kerestünk, ahol játszhattunk” – meséli Shannon. – „Már ez is nagy ugrásnak tűnt a hálószobai zenéléshez képest. Mindenhol hajlandóak voltunk játszani, ahol cuccot tudtunk bérelni: garázsokban, rémes kis stúdiókban.”
Ezeknek a próbatermi megmozdulásoknak legjava azért volt, hogy további tagokat toborozzanak, hogy ötleteiket zenekarral tudják megvalósítani. Választott módszerük hihetetlenül egyszerű volt.
„Fogtunk egy darab papírt, ráírtunk vmit és kiragasztgattuk lemezboltokban és kávézókban” – magyarázza Jared grimaszolva. – „Erre viszont egy csomó idióta jelentkezett.”
A tesók ma már nevetnek ezen, de akkor nem tűnt ennyire mulatságosnak.
„Tudtuk, hogy milyen embert nem akarunk, és szinte csak olyanokba botlottunk” – folytatja Shannon. – „Titokban le kellett volna filmeznünk azokat az embereket, akik beléptek az ajtón, remek kis dvd lehetne belőle.”
Tényleg annyira rosszak voltak?
„Igen” – mondja Jared határozottan. „Slask-klónoktól Slash-riválisokig, Yngwie Malmsteen-féle gitáristenektől, akik most jöttek ki a gitársuliből, egészen a punk rockerekig. A legnagyobb kihívás az volt, hogy olyan embert találjuk, aki szimpatikus volt, érdeklődő és aki el is tudta játszani azt, amit mi hallani szerettünk volna. Ehelyett vagy olyan metálosokkal találkoztunk, akik szinte tépték a húrokat, vagy olyanokkal, akik nagyon egyfajta stílusban gondolkodtak. Volt néhány hajbandából szabadult jelölt is. Rémes volt.”
Egy ideig a tesók azt hitték, soha nem találják meg a megfelelő embert maguknak. Basszusgitárosból többet is találtak, de mindannyian kiestek, amint elkezdtek fellépni és dolgozni a lemezszerződés érdekében. El nem rettentve, elkezdtek turnézni.

ÉS BÁRKIVEL elmentek turnéra. Tényleg bárkivel.
„Egyszer a Fishbone előtt játszottunk” – emlékszik vissza Jared, félig büszkén, félig szégyenkezve. – „Egyszer meg egy mexikói grindcore zenekar előtt léptünk fel, de játszottunk metálzenekarokkal, art rock zenekarokkal és népzenekarokkal is. Bárkivel., bárhol és bármikor felléptünk, de voltunk főzenekar is; rengeteg különböző zenekarral játszottunk, de senki nem vett minket észre.”
Mintha a nehezet lehetetlenné akarnák tenni, a 30 Seconds to Mars – akkor már Tomo Milicevic gitárossal kiegészülve- ebben az időben teljes névtelenségben turnézott.
„Évekig teljes csendben turnéztunk. Nem volt a zenekarnak neve, csak mentünk és játszottunk” – mondja Jared. – „Nem voltak hosszútávú terveink, csak a magunk kiváncsiságára játszottunk. Aztán felfedeztük a zenélésben rejő folyamatosságot, előrehaladási lehetőséget: megírod a zenét, aztán kiadod és az emberek magukévá tehetik, és saját élményeik lehetnek belőle, melyet aztán nyilvános helyeken közösen megoszthattok egymással. És mi ezt akartuk, ígyhát elkezdtük felépíteni az identitásunkat.”
A zenekar sosem bújtatta el Jaredet a közönség elől, nem csücsült folyamatosan a backstage-ben vagy a buszban kezdésig, de nagyon okosan válogatták meg, hogy hol játsszanak. A legtöbb koncertjüket Los Angelesen kívül adták, ahol az emberek nem voltak ahhoz hozzászokva, hogy egy színész legyen a zenekar frontembere. Így hát a korai koncertek legtöbbje útszéli motoros bárokban, öreg templomokban, közösségi házakban, könyvtárakban és pinceklubokban volt megtartva a Senkiföldjén. Bármilyen váratlan helyen.
„Nagy kihívás volt, hogy benne vagyok a zenekarban” – mondja Jared. – „Tudtuk hogy az, és hogy emiatt sokkal keményebb munkával tudunk csak eredményeket elérni, mint ha nem lennék benne.”
De nem riadtak meg a kihívásoktól, és folytatták a munkát. A Rock Sound régi motorosa, Jonah Matranga visszaemlékszik egy estére, amikor az alternatív rockot játszó Far frontembereként találkozott a fiúkkal.
„Közép-Kaliforniában játszottunk egy aprócska, színpad nélküli helyen” – kezdi Matranga. „Paul az Immmortal Recordstól hívott, hogy fellép aznap este egy zenekar, akiket lehet, hogy leszerződtetnének, és mondta, hogy az énekesük egy színész, ami soha nem jó jel. „
Legrosszabb félelmei be is igazolódtak, amikor már a bepakolásnál tinilányok vették körbe a zenekart és azt kérdezgették, hogy „ő” ott van-e már, és egy tömör bemutatkozás Jarednek tovább növelte aggodalmait. De valami megváltozott, amikor elkezdtek beszélgetni.
„Jared viselkedése azonnal megváltozott, amikor rájött, hogy nem azért vagyok ott, hogy nyaljak neki” – folytatja Matranga. – „Dumáltunk egy kicsit a fura körülményeiről, hogy a színészkedés már kevés neki és hogy sokkal jobban érdekli a zenélés. Valószínüleg mosolyogtam rajta és valami olyasmit mondhattam, hogy „Vigyázz, mit kívánsz”, aztán folytattuk a pakolást. Igazán boldognak látszott, hogy ott lehet, amint a bandatagsággal járó, egyáltalán nem romantikus dolgokat csinálja, amik ugyanakkor a legromantikusabbak is. Egyre jobban tiszteltem őt, hogy a zenekar együtt maradt. Igazából sosem hallgattam őket, de már az dícséretes, hogy hogyan haladtak előre, hiszen annyi sokkal könnyebb ösvényt találhatott volna.

KEZDETBEN A ZENEKAR tagjai a saját autóikkal mentek a koncertekre, és beosztották, hogy ki vezet, ki navigál, és a benzinkutakon álltak meg, hogy helyet cseréljenek. És ez nem csak a kaliforniai showknál volt így: egész Amerikát így turnézták végig. Ez mind a kaland része volt: romantikát találni az egyáltalán nem romantikus dolgokban. A nagy áttörés akkor következett be, amikor már megengedhettek maguknak egy lakóautót, amiben mindannyian együtt utazhattak. Nagyon lelkesek voltak, ám a busz túl picike volt és túl magas, így nem volt hosszúéletű.
„Muszáj volt megszabadulnunk tőle” – mondja Jared. – „A szél majdnem felborította, amikor Arizonán hajtottunk keresztül. Túl magas volt a lakókocsi és túl erős a szél, úgyhogy kormányozni sem lehetett. De már előtte többször is megtörtént, hogy elfújt minket a szél.”
Elfújta a szél a lakókocsit?
„Igen.”
Úgy, hogy mindannyian benne ültetek?
„Nem” – folytatja Shannon. – „De erős szélben olyan érzés volt, mintha vitorláznál, szinte bele kellett dőlnöd a szélbe, hogy az úton tartsd a kerekeket.”

Nehéz egy ilyen jelenetet elképzelni, miközben ülünk a tesókkal a makulátlan turnébuszuk felső szintjének hátsó részén. Egy futár épp utolsó-pillanatos megbízásokat kézbesít, egy stylist arra vár, hogy levághassa Jared haját, miközben a turnémanager és a nagylétszámú technikai személyzet már arra készül, hogy a zenekar egy újabb teltházas koncertet adjon rajongók ezrei előtt. Mégis így történt, amikor a testvérek aláírták a lemezszerződésüket mindenféle megfelelő jogi képviselet nélkül, azt választván, hogy ők maguk olvassák és gondolják át a szerződés pontjait. Sok minden történt, de a zenekar mindent túlélt. Még a bemutatkozó albumuk megjelenésének csúszását is.
„2001-ben kellett volna megjelennie, de akkor jött szeptember 11-e és minden megváltozott” – idézi fel Jared komoran. – „Hatalmas tragédia volt és mindenki csak nézett, várt, és megpróbálta azt tenni, amit helyesnek gondolt. A lemezünk címe – Welcome to the Universe – is megváltozott csakúgy, mint az eredeti borítóterv, ami egy háborús kép volt: egy szép kép egy hihetetlenül erőszakos dologról. Ez nem működött volna szeptember 11-e után. És ez 10 hónappal visszavetette az albummegjelenést.”
Aztán megjelent végül a lemez és a 13 perces eposzokból Björk és Radiohead-inspirálta space rock kísérletek lettek, melyek nem álltak messze az akkoriban népszerű nu metal zenekaroktól sem, ígyhát a zenekar tovább turnézhatott és fejlődhetett. Ebben az időben a 30 Seconds to Mars alig adott interjút, inkább az egyre látványosabb koncertjei alapján építette rajongói bázisát.
„A Tool-féle irányvonalat követtük, hagytuk, hogy a zene magáért beszéljen” – mondja Jared. – „Tudtuk, hogy nehéz lenne az benyomásokat megváltoztatni, ezért nem is akartuk. Tudtuk, hogy van valami, ami izgat minket, és ami tetszik a barátoknak és a családjainknak, így hát vártuk, hogy az idegenek is ráharapjanak.”
Így hát tovább turnéztak, és tovább alakították a hangzásukat. Megjelentettek egy második albumot, ami rendesen ledöbbentette azokat, akik azt gondolták, a zenekar nem más, mint egy színész hiúságának kielégítése, mielőtt visszatér eredeti szakmájához. Aztán a sajtót is meggyőzték, először Amerikában, majd a tengerentúlon is. Egyre nagyobb tömegeknek játszottak, és lemezmilliókat adtak el. Megcsinálták. Több, mint 10 évvel a szerencsétlen válogatások, Amerika körbeutazása és azután a szerencsétlen fellépés után, a 30 Seconds to Mars kiérdemelten sikeres rockzenekar lett. Miért?
„Áldozat” – mondja Jared őszintén. – „Ez a legfontosabb, és ez az oka annak, hogy ma itt tartunk.”
Egy ilyen zenekar számára, mint a 30 Seconds to Mars, szinte lehetetlen volt, hogy megcsinálják, ők azonban megcsinálták. Lehet őket szeretni vagy utálni, de lehetetlen letagadni a sikerüket.

*-*-*

A PÉNZ KEDVÉÉRT?

A Rock Sound tudja, mit gondoltok: Jared Leto, szuperhíres színész pénzeli a zenekar mega-videóklipjeit. Tudjuk, hogy ezt gondoljátok, mert mi is ezt gondoltuk. Aztán Leto tisztába tette a dolgokat.
„Amikor még csak demóztunk és nem volt szerződésünk, mindannyian fektettünk pénzt a zenekarba, de mióta aláírtuk a szerződésünket, azóta egy fillért sem.” – meséli. – „Tényleg úgy éreztük, hogy ha ez igaz, akkor erre már nincs szükség. Sose kerestem sok pénzt színészként, így nem volt elszórnivaló pénzem. Talán, ha gazdag lennék, könnyebb lett volna, de csak egyetlen egyszer tettem azóta pénzt a zenekarba, és ez azért volt, hogy 2003-ban turnézhassunk a Lollapaloozán, mert a kiadótól akkor nem kaptunk erre pénzt, hiszen épp 2 album között voltunk. Én úgy éreztem, ez a helyes döntés, és erre költöttem a megtakarított pénzemet.”
Nem gazdag? Elképzelhető, hiszen élete legnagyobb részében Leto a „scale” elnevezésű, a Filmszínészek Szakszervezete által létrehozott fizetési rendszerben dolgozott, amely az egyesület tagjai számára minimum fizetést biztosít a szerepükért, valamint egyéb, a szerződésben lefektetett hozzájárulásokat, mint például étkezés, túlóradíj és szállásköltség. Nyilvánvalóan ez több, mint amit te vagy én keresünk, de – ami sokkal fontosabb- lényegesen kevesebb, mint azt az emberek gondolnák, hogy mennyit lehet keresni 1-1 szereppel.
„Az emberek meglátnak egy filmben, és azt gondolják, hogy gazdag vagy” – jegyzi meg. – „Az első album kifutási ideje alatt egyáltalán nem volt sok pénzünk. Nem voltak túl gyakran színészi munkáim és ha voltak is, azok is kisebb szerepek voltak. Az „A Beautiful Lie” című számra készült videóhoz például úgy lett meg a pénz, hogy egy nagy cég jogtalanul használta fel egy dalunkat, és az ebből befolyt „vérdíjat”, vagyis a per által megkapott pénzt arra használtuk fel, hogy egy számunkra fontos környezetvédelmi ügyhöz kisfilmet forgassunk.”
Az Északi Sarkkörön, az Ilulissat nevű városkában forgatott epikus videó tervei 18 hónapig készültek, és nem csak anyagi kihívást jelentettek.
„Két nappal azelőtt, hogy mi odamentünk, egy ember leesett egy jéghegyről és meghalt” – mondja a testvére, Shannon. – „A jéghegyek folyamatosan változnak és vándorolnak, és az egyik jelenet során láttuk, hogy Tomo ugrik egyet, és puskaropogás-szerű hangot hallottunk, ami azt jelezte, hogy mindjárt széttörik alatta a jég. Nagyon félelmetes volt, és nem kaptunk túl sok segítséget, a videó szinte egy vázlat volt. Nem volt biztosításunk sem és a stáb sem volt túl szervezett. A fényképész volt az egyetlen szakképzett ember a stábban.

*-*-*

30 SECONDS TO MARS GAZDAG-LISTA

Szóval Jared Leto egy koldus, mi? A Rock Sound összegyűjtött néhány zenészt akik tutira jómódúak. Kuncogjunk együtt.

PETE WENTZ (Fall Out Boy basszusgitáros)

Lemezkiadó, ruhahálózat, bolt, szalon, néhány bár, egy híres barátnő, modelszerződés, ház a Hollywood Hills-en. Egyértelmű nem?

OLI SYKES (a Bring me the horizon énekese)

Micsodaaaaaa? Halljuk, ahogy kiáltassz. Sykes jó csávó. Tény. A Drop Dead ruhacéggel többet keres egy nap, mint mi egész évben. Az a pletyka járja, hogy rengeteg pénzt keresett a póló-birodalmával, és azzal ünnepelte meg, hogy a csaját befizette egy mellinplantációra.

MORTIIS (az Emperor ex-basszusgitárosa, a nevét viselő zenekar vezetője)

Gondolj csak bele, a pasi egy barlangban lakik: se lakbér, se jelzálog, se gázszámla, se adók. A számla-kicselező azzal tölti idejét, hogy gyertyafénynél számolja a pénzét. A Rock Sound tudja, múlt héten csütörtökön meghívott minket teára és sütire.

JAMEY JASTA (a Hatebreed énekese)

A Hatebreed merchandize-ból szedte meg magát. Egy palotában lakik és Porschét vezet, de az interjúkban mindezt letagadja, hogy az emberek azt higyjék, még mindig éhezik. Hm. Őszinte....

ZACK DE LA ROCHA (a Rage Against the Machine énekese)

Tényleg azt hiszitek, hogy jótékony célokra fordította minden pénzét? Egy fenét, tejben-vajban fürdik, és kaviárt eszik minden étkezésnél.

*-*